Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves
Megjelentek!
Amikor egy koraáprilisi reggelen a
Polgári Kör Ügyvezető Elnöke, János felhívott, és megkért,
hogy beszéljek a kőfejtők emlékművének koszorúzása előtt,
komolyan át kellett gondolnom, hogy ugyan mit is mondhatnék? Végül
arra jutottam, hogy nem a kőfejtőkről, hanem az általuk használt
anyagról, a kőről fogok beszélni.
„A ház építést nagyban
elősegíti az a körülmény, hogy minden telektulajdonos a házhoz
szükséges anyagokat, mint terméskő stb. a telepen lévő
bányákból önköltségen saját maga kiaknázhatja, mert az
anyagokért a telep tulajdonosnője mit sem számít.” Ez az
idézet egy, a Baross Gábor-telepet népszerűsítő szövegből
való, ami Budapest és a Duna közelségével, jó kilátás és
levegő ígéretével csábítja a telepre a leendő lakosokat,
jellemzően a fővárosi középosztálybelieket. A telep
tulajdonosnője Libál Róza, a szöveg keletkezésének éve 1908,
de akár 2015 is lehetne, bár a telekárak megváltoztak és a
kőbánya megszűnt, de ma sem jár HÉV Nagytéténybe, a
természetközeli környezet és a tiszta levegő pedig ma is adott.
A kő és a kőbányászat Tétényben
Baross kialakulása előtt is fontos volt. A szőlő és a turizmus
mellett ez jelentette a harmadik pillérét a település
megélhetésének: egy korabeli térképről kiderül, hogy az
1860-as években a mai telep területének jelentős részén bánya
működött, melyet a Tanácsköztársaság idején kisvasút kötött
össze a domb aljában húzódó vasúttal. Párkányi így ír
erről:
„Szemerkélő
esőben, késő délután indult meg
valamikor 1919. júniusának végén a kismozdony (oldalán a díszes
Ilonka névvel) 6-8 duplakővel megrakott kiskocsikat húzva maga
után, amelyet mi mezítlábas gyerekek – szenzációra éhesen, –
játszva tudtunk követni egészen a XIII. utca sarkáig. Itt a
szerelvény – nem tudtuk, miért – hirtelen megállott. De
hamarosan rájöttünk az okára: a munkavezető leszállt a
mozdonyról és botjával szétkergette a 30-40 főnyi gyerekhadat;
ugyanis egy nagy követ hengergettek a sínre és ránk gyanakodtak,
vagy csak a bosszújukat töltötték ki rajtunk.
Néhány
nap múlva megtudtuk, hogy miért
nem működik a kisvasút. (…) A Vörös Hadsereg egy alakulata
ágyukat állított fel a mai templomdombon a Duna felé, hogy tűz
alá vehesse a Dunán esetleg felfelé törekvő „fehér gárda”
monitorjait.”
A bánya túlélte a fehér gárda
érkezését, és még a harmincas években is működött, igaz, egy
idő után a kisvasutat felváltották a csillék. Ma már nincsen
kőbányászat, de a helyiek többsége tudja, hogy ha földmunkát
kezd a kertben, akkor elég hamar köves talajt ér az ásó.
Igazából bátran kimondhatjuk, hogy a Baross Gábor-telep kőre
épült.
Ez a kijelentés messzire vezethet
minket, de most mégse szeretnék hangzatos szólamokat gyártani a
kőre épült házról, a szilárdságról és állandóságról...
nem lenne több üres szavaknál. A helyi kőbánya szerepét azonban
nem lehet elhanyagolni:
„ –Én bármit eladok...
–Bármit eladsz? Akkor add el nekem
ezt a tollat. Na, gyerünk! Add el nekem!
–Adjam ezt el neked?
–Ez a beszéd! A srác tud valamit!
Bármit el tud sózni! Tessék!
–Megtennéd, hogy leírod a neved a
szalvétára?
–De nincsen tollam...
–Hát ez az... kereslet és kínálat.”
Ez a párbeszéd a Wall Street Farkasa
című filmből való, és ezen alapult Libál Róza terve is a
kőbányával: keresletet kell létrehozni a helyi kőre, minél
közelebb. A telep jelentős része a helyi kőből épült, munkát
adva ezzel kőfejtőknek, kőfaragóknak, építőmestereknek,
bádogosoknak, meszelőknek, később gáz- és villanyszerelőknek,
és más mesterembereknek. A nyaralóvillákat építő
középosztálybeliek mellett megjelentek az iparosok, az ellátásukra
pedig a fűszeresek, trafikosok, vendéglősök, de létrejött az
iskola és felépült a templom is. A lassan benépesülő telepen
mára gyakorlatilag nem találni foghíjtelket, ami lakóház
felépülhetett, az – véleményem szerint – felépült. Az élet
azonban szerencsére nem áll meg a családi lak felépítésénél:
nagyon sok múlik a személyes kapcsolatokon, ezen viszont dolgozni
kell. Az épített környezet csupán a vázát adja az életnek, a
tartalom leginkább az emberi tényezőből fakad. Ezen sokat
dolgoztak a korábban itt lakók, meg a II. világháború előtt
létrehozták azokat a fórumokat, melyek most is a helyi közélet
gerincét alkotják: az iskolát, a templomot, és a Polgári Kört,
amiket sok egyéb egyesület, társaság, kör egészített ki.
Mára nekünk nem kell házat, utcát
építenünk, vagy a villanyvilágításért küzdenünk, csak karban
kell tartani és meg kell őrizni a környezetünket, és apró
trükkökkel szépítgetni, ahol tudjuk. Az emberi kapcsolatok és
egy változatos helyi közösség felépítése azonban sosem lehet
kész, mindig dolgozni kell rajta. A kor változó igényeinek
megfelelően kell lehetőséget biztosítanunk arra, hogy a környéken
élők csak lakóként töltsék napjaikat, hanem otthonra leljenek –
gondolkodásmódtól, kortól, társadalmi rétegtől függetlenül.
Ez sokszor türelmet és toleranciát igényel, különösen akkor,
amikor azt látjuk, hogy mások más értékrend és más prioritások
alapján hoznak döntéseket, de úgy gondolom, hogy csak ez lehet
hosszú távon egy működő településrész útja: korosztályok
váltják egymást, családok költöznek be és el, új igények
jelennek meg, ha ezt nem vesszük figyelembe, bezárkózunk és az
pusztuláshoz vezet. Ha bezárunk egy házat, akkor a természet
előbb-utóbb visszaveszi, ami az övé.
Ez a ház, úgy gondolom, hogy nincs
kész. Nem lehet kész. Mindig van mit átépíteni, felújítani,
bővíteni. Új és új emberek laknak benne, és otthonra
szeretnének lelni ebben az épületben. Rajtunk múlik, hogy lépést
tudunk-e tartani a világgal, és tudunk-e tenni valamit a velünk
egy fedél alatt élőkkel.
Köszönöm, hogy meghallgattak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése